Boolavogue

Tegnap este divatbemutatón jártunk. Jótényosági est, hogy MRI is legyen a kórházban, mert végülis XXI. század. A kiírást nézegettem egy ideje, hogy el kellene menni, aztán az SHO-m (ifjú doktor) szólt, hogy ő is vonul a kifutón, és reméli én is megyek. Szóval mentem. Mentünk. Aztán talán én voltam az egyetlen, aki férfitársasággal érkezett, ott ültünk egy teremben 500 nő között. Talán csak a fotósok voltak pasik.

Nagyon vidám est volt, nagyrészt nem profi modellekkel, nemcsak az SHO-m, hanem a belgyógyászat vezetője, az egyik radiológus és számos titkárnő is vonult. És még a tombolán is nyertünk.

Aztán az est zárásaként a műsorvezető fiatalember dalra fakadt. Egy operaházzal rendelkező városban nem meglepő, hogy vannak kiváló énekesek, igen profi volt. Aztán feltűnt, hogy a dalban Wexford is szerepel, és sokan énekelnek vele együtt.

A dal a Boolavogue. Ez egy kis település Wexford megyében, innen származott Father Murphy, akiről a dal szól. 1798-ban volt egy felkelés az angol uralom ellen, amely során Wexford megye rövid időre (21 napra) független köztársasággá vált. Father Murphy Boolavogue papja volt, és a felkelés egyik vezetője, akit aztán brutálisan kivégeztek. Házát ma meg lehet tekinteni, azt hiszem egyszer elgurulunk arra.

Hallottam már itt, hogy az ír szabadságharcosok a XX. század elején példaképnek tekintették az 1848-as magyar forradalmat. De azt hiszem az ő múltjukban is megvannak ezek a történetek.

Posted in Uncategorized | Tagged | 1 Comment

Tavaszodás

Ma az a ritka szerencse ért bennünket, hogy nemcsak a nap sütött hétágra, de a szél sem fújt. Ráadásul vasárnap volt, a Wexford Wheelers heti rendes tekerésének napja. A jó idő okán nemcsak a tempót menők gyűltek össze, hanem akadt egy kényelmesebb, nekünk való kiscsapat is. Ebben a csapatban mi voltunk az ifjoncok. A legidősebb, John, 87 éves, csak nemrég, 80 éves kora után kezdett el bringázni (addig motorozott). Bill 70 körüli, és volt még egy hölgy is. A hölgyek korát nem firtatjuk, de nemrég ment nyugdíjba. Most egy olyan charity ride-ra tréningezik, ami egy hét, napi 120 – 160 km Franciaországban. Egy ilyen csapat mindenképpen reményt ad. Mindenki országutit hajt, csak én nyomulok hibrid bringával, lehet előbbutóbb beadom a derekam és beszerzek egy bringáscipős országutit. A célpont ismerős, Kilmore Quay. Rövid pihenő a kávézóban, összefutás a gyors csapattal, akik kerülővel jöttek, majd irány haza.

Tegnap rövid kiruccanás Dublinba, szombat délelőtti továbbképzés véralvadásgátlás témakörben. Kocsink még mindig nincsen, ezért péntek este egy kollega vitt el. Ő hozta a családját is, hátsó ülésen a kislánya gyerekdalokat hallgatott. Különösen a “Baby zombie, baby zombie where are you” szövegű fogott meg. Hazafelé busszal jöttem. Itt viszont egy kedves középkorú úr fejhallgatóval hallgatott zenét, amit mi nem hallhattunk, ezért saját énekével kísérte, hogy nekünk is jusson. A konferencia viszont jó volt. Az ilyen félnaposak néha lutrik, még akkor is ha a téma jó, de itt minden előadás igen jól összerakott volt. A szálloda előtt meg emberek a lábukkal pörgették a Földet 🙂IMG_20170401_133957 (2017-04-02T12_15_13.341).jpg

Múlt hétvégén itt voltak a gyerekik, ragyogó időt hoztak magukkal, így rengeteget kirándultunk, mint ahogy Steve már megírta. Csupa olyan hely, ahova megyünk még, némelyik egészen közel, munka utáni kiruccanásra is alkalmas.

A kórházban alakulnak a dolgok, lassan, nem sietve. Múlt héten a privát betegekkel kapcsolatos adminisztráció komplettálása volt a feladat. Itt sokaknak van magánbiztosításuk, és ha azt igénybe veszik amikor befekszenek, akkor egyrészt rövidebb várakozással tudok nekik vizsgálatokat intézni, másfelől viszont nekem is fizetnek. Ehhez visziont be kell regisztrálni az összes biztosítóhóz, valamint a számlázó rendszerbe. És ez nem megy gyorsan. Már szokjuk a helyi tempót, előbb utóbb minden összejön, de kapkodás nincsen. London után fura ez a komótosság, de talán nem baj.

Posted in Uncategorized | Tagged , | Leave a comment

Hogyha fú a szembeszél, a száj hallgat, a szem beszél

Ha vasárnap akkor kerékpár. Akkor is, ha fúj a szél. Elindultunk a helyi klubbal, szembeszélben. Aztán ők tempót mentek. Mi meg nem annyira. Így adódott, hogy amikor a Johnston Castle mellett haladtunk el, mi inkább betértünk oda. Kicsit meglepődtem, hogy így is sikerült 21 km/h átlagot menni, pedig helyenként olyan érzésem volt, mintha egyhelyben tekernék. A kastélykert most is szép, bejártuk a tavak mentét, aztán megérdemeltünk egy kávét meg egy almáspitét.

Pénteken megünnepeltük Szent Patrikot. Jól esett a hosszú hétvége, főleg mert nem is számoltam vele egészen addig, amíg a titkárnőm meg nem kérdezte, hogy mit csinálok Patrik napon. Amit csináltunk: megnéztük a helyi felvonulást. Ez talán kevésbé csilivili mint nagyobb városokban, viszont a tömeg is kisebb. Úgy tűnt az összes helyi iskola, sportegyesület és sok vállalkozás is felvonul. Meglepődtünk mennyi skót (ruhás) ember vonult, ennek a jelentőségét még nem sikerült feltárni. Utána behúzódtunk a közeli vendéglátóipari egységek egyikébe ír zenét hallgatni és ír whiskey-t tesztelni. Utóbbinál kiszakadtunk a Jamieson / Bushmills / Tullamore Dew szentháromságból és az Írók Könnyét választottuk, valamint az Őrültséget, amiben van Rendszer. Ez épp elégnek bizonyult egy napra…

A hét mozgalmas volt, hétvégi ügyeletből csupa izgalmas páciens maradt rám. Így barátkozhattam a radiológusokkal, akik mindig jónéven veszik, amikor valaki felkeresi őket sötétszobás bús magányukban és beszélget velük. Cserébe gyorsabb leletezést kapok, meg telefonhívást, ha valami nagyon érdekeset találtak. Szakrendelésem még mindig nincs, szoknom kell az ügyintézés ír tempóját. Viszont a diabetes rendeléssel kapcsolatos elképzeléseimet örömmel fogadták, remélem lesz belőle valami.

Posted in Uncategorized | Tagged , , | Leave a comment

Kórház?

Reggelente Annie Lennox-szal dúdolom: “here comes the rain again…” miközben biciklizem befelé.

Még mindenki szuperkedves, mindenki tudja, hogy ki vagyok, mintha az egész kórház lélegzetvisszafojtva várta volna jöttömet. Megállítanak a folyosón: You must be Dr Palik, és aggódva kérdezik, hogy ugye jól érzem magam itt és rendben megy a beilleszkedésem. Nem creepy, egy cseppet sem.

Tanulom a helyi folyamatokat, van amit másképp csinálnék, van ami itt jobb. Ha már átlátom a rendszert akkor nekiláthatok alakítani is, remélem.

Érdekesség, hogy a nemek szétválasztása a kórtermekben inkább csak irányelv. Törekednek rá, de ha úgy alakul, simán vannak vegyes kórtermek, hiszen úgyis van függöny az ágyak körül. Nem tudom, hogy ez a jobb, vagy amikor a mindenáron szétválasztás miatt folyamatosan költöztetik a betegeket mert változnak a nemi arányok.

A doktoroknak nincs saját kórtermük. A rendszer az, hogy amikor ügyeletes valaki, akkor minden aznapi beteg az övé, kivéve ha nemrég valaki másnál feküdt, mert akkor ahhoz kerül vissza. Ez a kontinuitásnak jót tesz, meg a doktorok alakjának is, mert lehet fel-alá járkálni a kórházban. Ekkora kórházban ez működőképes, nagyobb helyen nyilván nem, de egyelőre tetszik.

Fehér köpeny UKhez hasonlóan itt sincs, civilben járunk, csak a fonendoszkóp meg a névkitűző jelzi, hogy ki is vagyok. Viszont az angolokkal ellentétben itt nem nézik jó szemmel ha az ember kistáskában viszi a vinnivalókat. És a ruha ujja nem érhet könyök alá. Úgyhogy most nagyzsebes mellényeket nézegetek.

Ügyelet: az én koromban ez már leginkább telefonos. A két hétköznapi ügyeletemen nem hívtak, most zajlik az első hétvégi, meglátjuk. Szombat-vasárnap be kell menni levizitelni, azt mondták kora délután végezni szokás, nekem ma nem sikerült.

Holnap azzal a kollegával ügyelek, aki Budapesten végzett, a titkos dolgokat megbeszéljük magyarul 🙂

Posted in Uncategorized | Tagged | Leave a comment

Hétvégi kiruccanások

A hétvége a biciklizésé. Még akkor is ha az idő nem éppen ideális.

Szombaton eredetileg az Our Lady’s Island lett volna a cél, de amint elhagytuk a lakást arra jutottunk, hogy inkább valami közelebbi célpont kellene, így az Irish National Heritage Parkba mentünk. Már belépéskor kellemes meglepetés, wexfordi lakosokként kedvezményes belépőre vagyunk jogosultak. Kezdésnek megtekintettünk egy filmet Írország történelméről, mert úgy éreztük abban nem vagyunk 100%ig otthon. Még. Utána végigjártuk a különböző korokból való építmények rekonstrukcióit, néha belehallgatva az iskolás csoportokat vezetők szövegébe. Megtudtuk például, hogy a normannok először nem is hódítók voltak, hanem egy belviszályban hívta őket segítségül az egyik oldal. Aztán aki behívta őket meghalt, a normannok viszont annyira megszerettek itt, hogy eszük ágában sem volt hazamenni.

This slideshow requires JavaScript.

Vasárnap csatlakoztunk a helyi bringás csapathoz. Az itteni vasárnapi bringázás kicsit más, mint amit Londonban megszoktunk. Míg ott a tempó andalgós, sok megállással tarkított, itt a lassú, túrázós csoport (amihez mi is csatlakoztunk) ment 55 km-t kevesebb, mint 3 óra alatt úgy, hogy ebben már a kávézás és a nézelődés is benne volt. A cél Kilmore Quay, egy tüneményes halászfalu a tengerparton. Odafelé szembeszélben. Új barátaink közben időnként rögtönzött idegenvezetést tartanak, mellettünk bringázva mutogatják mit nézzünk, meg hova menjünk még el. Mellettünk, mert bolyban megyünk, kettesével, és ezen az autósok sem akadnak fenn.  Talán azért, mert rendes oldaltávolságot tartva (1.5 m) kötelező a bringásokat előzni, ha meg úgyis át kell menni a másik sávba akkor mindegy, hogy egy vagy két bringás miatt, és legalább rövidebb szakaszt foglalunk.

Kilmore határában egy halom fakereszt. Fejfák, először azt hiszem ki vannak dobva, de megtudom, hogy a helyi szokás az, hogy ha meghal valaki, ide a rakásba is kap egy fakeresztet. Hogy miért, nem tudni.

Megérkezünk Kilmore Quay-be, kisétálunk a kikötőbe halászhajókat nézni, meg a szemközti szigeteket (Saltee Islands). Nyáron át lehet menni hajóval, de elmondják, hogy az egyik sziget magántulajdonban van, a tulaj ott szereti tölteni a júliust. Olyankor ő a sziget királya, és nem szereti a látogatókat. Mondjuk ha lenne egy saját szigetem, én is megválogatnám ki jöhet.

A táv a kávézóig rövid, de a tengerparton a szembeszél intenzív. Olyan, mint amikor gyerekkorunkban a Dunában folyásiránnyal szembe úsztunk, és nem haladtuk. hazafelé szerencsére már oldal-hátszél segít. Azért a házunkhoz vezető emelkedő nem esett jól.

Posted in Uncategorized | Tagged , | Leave a comment

Első benyomások Írországban

  • Bármikor eshet az eső. Akkor is ha az imént sütött a nap és kék volt az ég. Ezért fölösleges lesni az eget, vagy akár az időjárásjelentést.
  • Mindenkit Mary-nek hívnak.
  • Minden “grand”. (Londoni ír barátnőm szerint ez szinte bármit jelenthet.)
  • A dolgok ráérősebben csordogálnak, mint Londonban, vagy akár Budapesten
  • Mindenki roppant barátságos

(A fentiek nyilván finomodnak idővel.)

A költözés

Nagy szerencsével már akkor találtunk házat amikor decemberben kijöttünk megnézni a terepet. Picit nagyobb, mint eredetileg terveztük, de minden egyéb szempont stimmel. Így ide indultunk február 11-én. Az ingatlanos mondta, hogy amikor a kompunk befut az neki már picit késő, de semmi gond, a kulcsot otthagyja a benzinkúton. A kompon kiderült, hogy a nagyon szeles tengert rosszul viselem, bár némiképp segített ha a horizontot bámultam. Aztán kikötöttünk, és a benzinkúton a szemük sem rebbent amikor a kulcsot kértem. Megérkeztünk, befűtöttünk, lassan belakjuk. Olajfűtés, ami erre gyakori, de mi rácsodálkoztunk az olajtartályra a kertben. A ház teljesen felszerelt, beleértve tányérokat, poharakat is. Főleg az utóbbit, legalább 100 pohár van. És egy valódi, zöldposztós bridzsasztal, lehet újra bridzseznem kell?

A város és környéke

Wexford kisváros, egyelőre nagyon tetszik. Minden 15 percre van. London után ez felbecsülhetetlen.

Van: Operaház, uszoda, sörfőzde, madárrezervátum, kikötő, Mezőgazdasági Múzeum, tengerpart (meg egy csomó minden még felfedezés alatt)

Nincs: dugó, légszennyezés

Az Operaház minden ősszel operafesztivált tart, specialitásuk a ritkán játszott operák. Ősbemutató is lesz, Joyce Dubliners-éből született két egyfelvonásos opera, kíváncsi vagyok.

A madárrezervátum elképesztő, ennyi madarat ritkán láttam egyszerre. Egy mocsaras terület, ahol segítik a madarak telelését. A télen itt levő madarak nagyrészt Grönlandról érkeznek, rövid izlandi pihenő után, de jönnek Kanadából, Skandináviából és Oroszországból is. Muszáj lesz egy távcsövet beszerezni.

A Mezőgazdasági Múzeum egy nagy park közepén álló kastélyban van, nemcsak múzeum van itt, hanem környezeti kutatóintézet. Meg pávák.

A kórház

Imádom, hogy a betegszállítót nem porter-nek hanem orderly-nek hívják. És ha valamit fel kell venni magunkra, akkor az mindig don és nem put on.

A főnököm apja az Irish Times kelet-európai rovatvezetője volt a 60-as években és a 70-es évek elején, a legtöbb európai nyelven ha nem is beszélt, de olvasott. Rendszeresen járt hozzájuk a Pravda meg az Izvesztija. A magyarokat különösen szerette, az 1848-as forradalom ugyanis nagy hatással volt az írekre. Petőfiről könyvet is írt, ír nyelven: File náisiúnta na hUngáire (nem ígérem hogy elolvasom).

Mindenki szuperkedves, segítőkész. Azt mondják nagyon vártak már. Folyton kérdezik, hogy minden rendben van-e lelkemre csomózzák, hogy szóljak ha mégsem. A tempó kicsit lassúbb, mint Londonban, de azt nem is bánom. Kis kórház, annak minden előnyével és hátrányával. Sokminden nincs helyben, viszont az egyes csapatok talán szorosabban tudnak együtt dolgozni. Meglátjuk mit tudok én hozzátenni.

Posted in Uncategorized | Tagged , , | Leave a comment

30 hónap Egyesült Királyság

2014 március végén elkezdtem dolgozni az “álomállásban”, egy londoni diabetes magánklinikán. Eleinte havi egy hét kiutazgatás, majd ez annyira jól sikerült, hogy 2014 szeptemberében kiköltöztünk Londonba.

Az azóta eltelt 30 hónap röviden:

Munka: A magánklinika mellett elkezdtem locum (helyettes) állásokat vállalni az NHSben, általában 1-1 napot, max 2 hetet. Az ügynökségtől rendszerint csak annyit kértem, hogy szép helyre küldjön, így bejártam az országot kicsit. Kedvenc helyem Bury St Edmunds lett, de szerettem még Melrose-e is (Scottish Borders) de Blackpool és Lincoln sem volt rossz. Ezek nemcsak szépek voltak, de a kórházakban sem volt rossz dolgozni. Bury St Edmundsban és Melroseban visszatérő vendég voltam.

Aztán 2016 március végén megszűnt a magánklinikai állásom, új hely után kellett nézzek. Először a lakásunk közelében, így találtam rá a North Middlesex University Hospitalra.

img_20151228_093629

Az út a NorthMiddlesexbe

Először locumként, majd határozott idejű szerződéssel, és úgy tűnt semmi nem áll az útjába annak, hogy véglegesítsenek, amikor az írek tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. De ez már új mese lesz.

London: nagy, büdös, zajos, drága, multikulti, szeretnivaló, sokszínű, mindigtörténikvalami. Jólesik most vidékre költözni, tempót visszavenni, de nem bánom, hogy éltem Londonban. Egy kedves londoni barátom szerint mindenkinek át kell esni rajta, egyfajta “rite of passage”. Szerettem, hogy az ismerőseim / barátaim a világ minden tájáról érkeztek, és nem számított ki honnan. Úgy érzem több lettem attól, hoyg ott éltem. Drága mint a fene persze, de ingyen/olcsón is rengeteg klassz dolog van, pl kedvenc helyeim, a Lumiere fesztivál, vagy a Lea menti bringázás:

Brexit: A Leave győzelme nélkül nem lennék most Írországban. Júniusban első pánikomban írtam az ügynökségemnek, hogy hogyan lehetne Írországba kerülni. Októberben írtak, hogy akkor most lenne egy ajánlat, szerintük nekem való. És most itt vagyunk.

Hogy a Brexit egyáltalán hogy lesz és mit fog jelenteni a briteknek azt nem tudom. Érzésem szerint nem lesz annyira jó, de én is egy bloody migrant vagyok. Szerintem a gazdaság sem fog örülni, de ehhez nem értek, de a társadalom is változni fog, és nem biztos hogy jó irányba.

Észak Londonban, ahol mindenki gyüttment, nem annyira éreztem a mindennapokban egyelőre. Egy keményebb beszólás volt: a szomszédos kórházban vendégszerepeltem és valaki a nevem hallatán megkérdezte beszélek-e egyáltalán angolul. És volt egy viccesebb: saját kórházamban valaki nagyon megköszönte, hogy mennyire klasszul láttam el. És ennek kapcsán épp belekezdett volna egy eszmefuttatásba, hogy a sok bevándorló hogy leterheli az NHSt, amikor az első félmondat után leesett neki, hogy az én nevem sem éppen ősi angol, így inkább visszatért a köszönömhöz.

Angol egészségügy: Sokan szidják, sokan dícsérik. lehet hogy egyszer írok róla külön, most röviden: Mint doktor szerettem, hogy orvosként orvosi feladatokat kellett csinálnom főleg, a többit megcsinálta a nővér, a physician’s assistant, a nurse practitioner. Szerettem, hogy minden ágy körül van függöny. Nem tudnék már úgy dolgozni, hogy a komplett kórterem nézi ahogy vizsgálok. Szerettem, hogy nincs paraszolvencia. Hogy műszakok vannak, aki éjszaka volt, annak nem kell álmosan botorkálnia másnap. Hogy a gyógyszerész közvetlenül együtt dolgozik az orvosokkal, kijárnak az osztályokra, ellenőrzik a felírt gyógyszereket, figyelmeztetnek lehetséges mellékhatásokra. Sokkal több a protokoll és azokat szigorúbban követik, mint Magyarországon. De ha ez nem párosul gondolkodással, akkor lehet baj. Vannak minőségi mutatók, amiket nagyon ellenőriznek. Ezeknek is van előnyük és hátrányuk. Amikor nagy a nyomás, akkor a kényszer, hogy a sürgősségin mindenkit 4 órán belül el kell látni, kapkodáshoz vezet, ami nem jó.

Londonhoz hasonlóan: örülök, hogy dolgoztam az NHSben. Sokat tanultam, láttam mi az ami hasznos és mi az ami nem annyira. Megismertem klassz embereket, remélem nem veszítjük el egymást szem elől.

Folyt köv Írország.

Posted in Uncategorized | Tagged , , | Leave a comment